Az oroszországi háborúellenes mozgalom első szakasza a végéhez közeledik, amelyet főként nyers erővel nyomtak el. Az alábbi gyűjteményben megvitatjuk a tüntetések tétjét, megosztjuk orosz anarchisták gondolatait arról, hogy miért ütköztek falakba a tüntetések, és bemutatjuk orosz anarchista és feminista csoportok négy cikkének fordítását, amelyekben feltárják, hogy miért ellenzik a háborút, milyen kihívásokkal találkoztak, és hogyan kívánnak továbblépni.

---

Miért az orosz háborúellenes mozgalom marad a legfényesebb reményünk?

Ukrajna lerohanása soha nem lett volna lehetséges, ha Putyin rezsimje nem töltötte volna az elmúlt évtizedet azzal, hogy minden társadalmi mozgalmat szétzúz Oroszországban - kínzással hamis vallomásokat csikart ki a letartóztatottakból, megmérgezett és bebörtönzött rivális politikusokat. Putyin katonai beavatkozásai Fehéroroszországban és Kazahsztánban—nem is beszélve Szíriáról—segítettek az autokratáknak abban, hogy fenntartsák a hatalmi befolyást ezekben az országokban; azonban Ukrajna az egyetlen olyan ország Putyin befolyási övezetében, amelyet Putyin az elmúlt évtizedben nem tudott ellenőrzése alá vonni. Az ukrajnai anarchisták egy része, akik úgy döntöttek, hogy fegyvert ragadnak az orosz invázió ellen, Oroszországból és Fehéroroszországból kitelepített emberek, akik attól tartanak, hogy nem lesz hová menekülniük, ha Putyin meghódítja Ukrajnát.

Nem szabad bedőlnünk annak a nyugati narratívának, amely a “szabad világ” és a keleti autokrácia közötti leszámolásként állítja be ezt a helyzetet. Oroszország militarista imperializmusa azért aggaszt minket, mert az elnyomás orosz modellje ugyanannak az állami stratégiának az egyik változata, amellyel a világ más részein is szembesülünk. A világon mindenütt a kormányok egyre elnyomóbb és invazívabb rendőri intézkedésekre támaszkodnak a nyugtalan lakosság megfékezésére. Az ukrajnai háború csak a legújabb fejezete annak a történetnek, amely már lejátszódott Szíriában, Jemenben, Etiópiában, Mianmarban és mindenhol máshol. Az ukrajnai invázió ugyanazt a stratégiát képviseli, amelyet számtalan kormány alkalmazott saját területén, geopolitikai léptékre kiterjesztve: a nyers erő alkalmazása az ellenállás elfojtására és az ellenőrzés kiterjesztésére.

A háború mindig felerősíti a nacionalizmust. A szíriai polgárháborúhoz hasonlóan az ukrajnai orosz invázió is kedvező környezetet teremtett a fasiszták és más nacionalisták számára, hogy új követőket toborozzanak, és a militarizmus hívei számára, hogy legitimálják projektjeiket, a NATO-tól kezdve a helyi milíciákig - nemcsak Ukrajnában, hanem az egész határvidéken Finnországtól Azerbajdzsánig. Sok ukrán harcos az orosz katonákat “orkoknak” nevezi, ezzel dehumanizálva ellenségeiket. Lehet, hogy a fő hibás ezért a helyzetért Putyin, de ez még évekig mindenki problémája lesz.

Ezt a háborút csak úgy lehetett volna elkerülni - és valószínűleg csak úgy lehet most megállítani anélkül, hogy mindkét oldalon óriási emberáldozatokkal járna -, ha Oroszországban erőteljes és internacionalista háborúellenes mozgalom törne ki, amely destabilizálja Putyin kormányát, és remélhetőleg valami hasonló következne Ukrajnában és a világ más részein is. Ha a háború a végtelenségig elhúzódik, vagy - így vagy úgy - a nacionalista militarizmus nyers erejével zárul, az a konfliktus minden oldalán évtizedekre nacionalista és militarista táborokba fogja taszítani az embereket.

De ha az ukrajnai háború az egyszerű emberek lázadásának és szolidaritásának eredményeképpen véget ér, az precedenst teremthet további lázadások, felkelések és a szolidaritás számára, és ezek Oroszországból átterjedhetnek Ukrajnára, Nyugat-Európára és az Egyesült Államokra, sőt talán még Törökországra, Kínára, Indiára, Latin-Amerikára is - mindenhol, ahol az emberek arra kényszerülnek, hogy néhány kapitalista javára egymás ellen harcoljanak.

Ha tudtuk volna, hogy Oroszországban ilyen sok múlik a társadalmi mozgalmakon, talán több forrást irányítottunk volna az ottani anarchistákhoz egy évtizeddel ezelőtt, amikor az ottani elnyomás elkezdődött. Ez aláhúzza azt a leckét, amelyet újra és újra megtanultunk a nehezebb úton, az afganisztáni és iraki invázió elleni mozgalomtól kezdve 2001-2003-ban egészen a 2014-es Majdan-tragédiáig: minden csatát, amelyet a felszabadításért folytatott globális küzdelemben elveszítünk, kénytelenek vagyunk újra megvívni, sokkal rosszabb feltételekkel és sokkal nagyobb tétekkel.

Jelenleg az oroszországi felfordulás esélye valóban csekélynek tűnik. Az Oroszországban maradt lakosság túlnyomó többsége hazafiasnak, elégedettnek vagy beletörődőnek tűnik. Ami még rosszabb, az ukrajnai háború előrehaladtával minden fél annyira elkeseredhet, hogy nem tudnak mást elképzelni, mint gyilkolni és meghalni a saját kormányukért. Hacsak nem végződik nukleáris megsemmisítéssel, az ukrajnai háború nem az utolsó háború lesz a 21. században. Talán még mindig van időnk arra, hogy tanuljunk az eddigi kudarcainkból, és jobban felkészüljünk a következő alkalomra, szolidaritást építve a határokon és más különbségeken keresztül, hogy képesek legyünk arra, hogy a háborúra azzal az egyetlen erővel válaszoljunk, amely elég erős ahhoz, hogy véget vessen neki: a forradalommal.

---

A tiltakozások határai - és jövőjük

Oroszországban az ukrajnai invázió elleni tüntetések március elején tetőztek. Az OVD-info szerint március 6-án, moszkvai idő szerint este 8 óráig az orosz rendőrség 56 városban több mint 4419 tüntetőt vett őrizetbe, köztük Moszkvában 1667+, Szentpéterváron 1197+, Novoszibirszkben pedig 271+ tüntetőt. Érdemes megjegyezni, hogy a március 6-i akciónapot titkos és illegális csatornákon keresztül szervezték meg, mivel a legális csoportok nem tudtak engedélyt szerezni arra a hétvégére, és a következő hétvégére való szervezkedésre szorítkoztak, amikorra az események menete már eldőlt. A következő hetekben a tüntetések folyamatosan csökkentek. Egyelőre a lehetőség ablaka bezárult.

A szöveg elkészítése során Oroszország-szerte kommunikáltunk anarchistákkal arról, hogy a háborúellenes mozgalom milyen határokat ért el első szakaszában. Ezek azok a tényezők, amelyek szerintük megakadályozták, hogy a tiltakozások tovább lépjenek:

• A tüntetéseken való részvétel kockázatának aránya rendkívül nagy volt. Sikernek csak azt lehetett volna elkönyvelni, ha a tüntetésekkel eredményeket tudnak elérni, vagy a rendőrséggel való összecsapásokból győztesen jönnek ki. Egyik sem történt meg.
• A tiltakozások központosítása. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy [Alekszej] Navalnij [egy disszidens ellenzéki, jelenleg bebörtönzött politikus] vagy a csapata felszólítja az embereket, hogy menjenek az utcára. Ez a tüntetők részéről a kreativitás és a függetlenség hiányát eredményezte. Most az emberek egy új Navalnij megjelenésére várnak, hogy az utcára hívja az embereket.
• Sokan látták, hogy a legkisebb tiltakozási kísérletek is gyakran letartóztatással végződnek, és félnek a további törvényen kívüli üldöztetéstől, amely a munkájuk, egyetemi tanulmányaik, családi életük és hasonlók révén éri utol őket. Az emberek belefáradtak abba, hogy letartóztatják őket, és kínzással fenyegetve ülnek az őrsön, pénzbírságot vagy tizenöt nap börtönt kapnak, szinte semmi látható eredményért cserébe.
• Sokan csalódtak a békés tiltakozási taktikában. Egyesek chaten eresztik ki a gőzt, ahol leírhatják, ami zavarja őket, aztán elfelejtik.
• Bár nem hibáztatjuk az embereket ezért, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a háború elején sokan elhagyták Oroszországot, vagy azért, mert üldöztetésnek voltak kitéve, vagy azért, mert sejtették, hogy nem lesz jobb alkalom a menekülésre. Ebben nagy arányban voltak olyanok is, akik egyébként szerveződtek volna. Most, a hosszú távú struktúrák hiánya miatt és a bizalom hiánya miatt, hogy ha maradnának, lenne elegendő számú elvtársuk és lehetőségük a szervezkedésre, nincsenek itt.
• Egyszerű apátia és a történtek elfogadása, amelyet különböző mértékben a félelem befolyásol.
• Sok tüntetőt demoralizált az inváziót támogató orosz emberek nagy száma és a háborúpárti propaganda vizuális dominanciája az orosz társadalomban. Egyelőre, hacsak nem követjük igazán az összes hírt, és nincsenek komoly anyagi gondjaink, még mindig azt mondhatjuk magunknak, hogy “minden rendben lesz, nem is olyan rossz a helyzet”. Az orosz propaganda elérte a célját: sokan azt hiszik, hogy Oroszország egyszerűen csak megmenti Donbászt a náciktól.
• Konkrét stratégia hiányában. Konkrét célok nélkül értelmetlen a “Háború leállítását” követelni. Sokan úgy érzik, hogy a kormány soha nem fog rájuk hallgatni, és a tiltakozások (még) nem radikalizálódtak.

Sok orosz anarchista úgy véli, hogy az országos tömeges tüntetések lendülete csak átmenetileg csillapodott. Arra számítanak, hogy ahogy a gazdasági helyzet romlik, és egyre több jelentés jut el az orosz családokhoz az áldozatokról, az emberek végül nagyobb számban fognak visszatérni az utcára, nemcsak a háború, hanem a kormány és az uralkodó társadalmi rend ellen is tiltakozni. Addig is, az Oroszországban maradt anarchisták igyekeznek terjeszteni a megfelelő biztonsági gyakorlatokat, újra létrehozni vagy megerősíteni az elnyomás következményeinek kezelését segítő támogató struktúrákat, és titkos felvilágosító tevékenységet és készségmegosztást folytatnak, abban a reményben, hogy amikor a népfelháborodás hulláma ismét megemelkedik, ők készen álljanak majd.

Az elnyomás vezetéke továbbra sincs elzárva, és úgy tűnhet, hogy közel sincs vége. De a szabadság hajnalának pillanatképei már láthatóak. Az orosz fasiszta rezsim által Ukrajnában elszabadított háború egyértelműen nem a botoxdiktátor terve szerint halad. Fehéroroszországban folytatódik az ellenállás a megszálló rezsim ellen. Bebörtönzött elvtársainkat akkor fogják kiszabadítani, ha az orosz imperializmus ukrajnai vereségeit a Putyin és Lukasenko diktatúrája elleni népi harc támogatja. Gyorsuljon hát fel a történelem kereke - a zsarnokok szerencsétlenségére.

-Anarchist Militant, “Elnyomás Fehéroroszországban és Oroszországban”, 2022. március 27.

---

Az alábbiakban időrendi sorrendben négy olyan szöveget mutatunk be, amelyeket anarchisták és feministák 2022 márciusának folyamán Oroszországban publikáltak, és amelyek leírják a háborúellenes mozgalom támogatásának motivációit, beszámolnak a kihívásokról, amelyekkel szembenéznek, és stratégiát dolgoznak ki a harc következő szakaszára:

• A munkásosztályért: Ukrajna oldalán,, Antijob
• A Nyolcadik Kezdeményezés Csoport aktivistáinak felhívása, a Nyolcadik Kezdeményezés Csoportja
• Hozzászokni a horrorhoz és az őrülethez, Autonomous Action
• A békés tiltakozás vége, Anarchist Militant

---

A munkásosztályért: Ukrajna oldalán

Ezt a szöveget március elsején tette közzé az Antijob, egy anarchista munkás-szervező oldal. Az Antijobnak adott interjú itt olvasható.

E cikk minden szakasza azokkal kezdődik, “akik nem csak szavakkal, hanem tettekkel” cselekednek, mert a totális hazugságok országában élünk, hasonlóan ahhoz a világhoz, amelyet Orwell 1984 című regényében leírt, ahol az igazság hazugság, a béke pedig háború. Mert “a mi” elnökünknek - saját szavai szerint - nem állt szándékában a nyugdíjkorhatár emelése, de valójában épp most tette meg. Mert szavaival azt állítja, hogy extra pénzt fizet az egészségügyi dolgozóknak a COVID-19-ért, de a gyakorlatban a pénzt a főnökeiktől kell kicsikarniuk. Mert szavaival azt állítja, hogy megígérte, hogy megoldja azt a problémát, hogy nem fizetnek pénzt a Vosztocsnij űrhajóállomás építésén dolgozó munkásoknak, de a valóságban az új Hotline TV-műsorban (ahol Putyin órákig beszél, és válaszol a hűséges “közönség” előre elkészített kérdéseire) a rendőrség őrizetbe vette az ezt a kérdést felvető munkást, és néhány napra ideiglenes fogdába zárta, hogy ne mondjon semmit. Mert Putyin szavaiban a békéért harcol, de a gyakorlatban háborút indított, amit ő maga tiltja, hogy háborúnak nevezzünk.

E szöveg szerzője éveket szentelt a munkások érdekeinek és a fasizmus elleni harcnak - nem csak szavakban, hanem ténylegesen is -, ezért Putyinnal ellentétben megbízhatunk benne.

Ki itt a junta?

Azok, akik nem csak szavakban, hanem tettekben is megpróbálják megvédeni a dolgozó emberek jogait és érdekeit, nagyon jól tudják, hogy Putyin önkényuralmi rendszere alatt ez szinte lehetetlen. Miért van ez így? Mert a társadalom, jelen esetben a bérmunkások bármilyen törekvése azonnal elnyomás alá kerül. Az állam büntetőjogi eszközökkel üldözi társadalmunk legaktívabb elemeit, és ezzel megakadályozza, hogy valaha is olyan erővé váljunk, amely hatással lehet az ország helyzetére. Az állam két irányból cselekszik: egyrészt felháborítóan üldözi a munkás aktivistákat, másrészt a törvényeket úgy alakítja, hogy azok illeszkedjenek ehhez a felháborodáshoz.

Hogyan működik? Íme egy példa. 2008-ban Valentin Urusov, a jakutföldi Udachny város gyémántbányájának munkása úgy döntött, hogy szakszervezetet szervez, és más munkásokkal együtt harcol a jogaiért. De akárcsak a régi mesében, a helyi kábítószerügyi-rendőrfőnök és nyomozói kivitték őt az erdőbe, lőfegyvert lőttek a feje fölé, és kábítószert helyeztek el nála. Végül Valentin négy évre börtönbe került (hat évet kapott, de négy év után feltételesen szabadult), a szakszervezet pedig soha nem szerveződött meg.

Ha a zsaruk törvénytelenségétől áttérünk a törvényhozásukra, érdemes megjegyezni egy lehangoló dolgot: az új Munka Törvénykönyvének elfogadásával lehetetlenné vált, hogy Oroszországban legálisan sztrájkot tartsanak. Ezért tűntek el a sztrájkok a hivatalos statisztikákból a törvénykönyv elfogadása után. Ez nem azt jelenti, hogy eltűntek, hanem azt, hogy a Putyin-kormány szempontjából “illegálissá” váltak. Egyébként, amikor Hubert, a német IG Metall [Fémmunkások Ipari Szakszervezete] elnöke megkérdezte Putyint az MPRA aktivistáinak élete és egészsége elleni merényletekről [az MPRA, az Interregionális Szakszervezet az egyik legmerészebb megmaradt szakszervezet Oroszországban], azt mondta Hubertnek, hogy az MPRA “nem szakszervezet, hanem egy szélsőséges szervezet.” Ez valószínűleg összefoglalja az orosz elnök hozzáállását a munkásmozgalomhoz. Feltételezem, hogy az ő szemében a szélsőségesek idővel terroristákká válnak.

Tehát - nem tarthatunk legálisan gyűléseket és sztrájkokat, mert mindehhez a tisztviselők engedélye szükséges. Ha az emberek nem képesek kollektíven megvédeni a jogaikat és érdekeiket, nem fogják megtanulni, hogyan kell ezt tenni, és ha nem tanulják meg, hogyan kell ezt tenni, akkor a munkásmozgalomról szó sem lehet. Az átkozott és gyűlölt Nyugaton a munkások gyárakat foglalnak el, harcolnak a rendőrséggel, és útját állják a neoliberális reformoknak, de itt befogják a szájukat. Az ukrán kormány, akárcsak az orosz, a gazdagok érdekeit szolgálja, de van egy nagyon fontos különbség - nem rendelkezik olyan eszközökkel a civil társadalom elnyomására, mint az orosz kormány. Ott a különböző oligarchikus csoportok egymást váltják, és így megfosztják őket attól a lehetőségtől, hogy tartósan érvényesüljenek, és szétzúzzanak mindent, ami az útjukba kerül. És ami még fontosabb, ha valamelyik csoport beássa magát, és nem hajlandó meghallgatni az embereket, az ukránok fellázadnak ellene, ahogyan a Majdanon is tették. Sajnos ez nem azt jelenti, hogy a társadalom a saját kezébe veszi a hatalmat, hanem csak azt, hogy megtartja magának az ellenállás képességét.

Végül eljutunk a fejezet címében feltett kérdéshez. Ki is valójában az a gonosz “junta”, amely nem engedi az egyszerű embereket megmozdulni? A válasz erre a kérdésre minden épeszű ember számára nyilvánvaló. Az ukrán kormány most fegyvereket osztogat mindenkinek, aki harcolni akar a megszállók ellen. Ha ez egy olyan “junta”, amely csak a nacionalisták szuronyait és a terrort kínálja a saját népe ellen, akkor miért nem fél attól, hogy a nép átáll az ellenség oldalára és megdönti azt? Mert az igazi junta nem Ukrajnában található meg. El tudod képzelni, hogy Putyin elkezd fegyvereket osztogatni a népnek? Még egy műanyag pohártól is fél [utalás Putyin hírhedt baktériumfóbiájára]. Oroszországban az van, hogy a biztonsági szolgálatoknak korlátlan hatalmuk van, és arra használják, hogy meggazdagodjanak és elnyomják a másként gondolkodókat. Egy felfegyverzett nép Putyin és tábornokai és oligarchái legrosszabb rémálma. Az ukrajnai népnek történő fegyverosztás óriási megdöbbenést váltott ki az orosz tisztviselők és a média körében.

“Antifasiszta” fasizmus

Azok, akik nem csak szavakban, hanem tettekben harcolnak a fasizmus ellen, nagyon jól tudják, hogy Oroszországban bebörtönzik az antifasisztákat, és hogy “a mi” kormányunk az ultrajobboldalt használja a társadalmi tiltakozások elfojtására. A Himki-erdő története a legvilágosabban illusztrálja ezt a helyzetet, amikor a hatóságok fasisztákat béreltek fel a moszkvai Gladiátorok nevű huligáncsoportból, hogy szétverjék a Himki-erdő védelmezőinek táborát. Az antifasiszták válaszul szétverték a khimki önkormányzati épületet. Erre válaszul a hatóságok hosszas mérlegelés nélkül hajtóvadászatot indítottak az antifasiszták ellen, és kettőt közülük - Alekszej Gaszkarovot és Makim Szolopovot - három hónapra bebörtönöztek. De ez még mindig csak enyhe leszámolás. Az antifasiszta Alekszej Szutugának három évet kellett letöltenie, mert a moszkvai “Sbarro” kávézóban összeverekedett az ultrajobboldaliakkal.

Egy másik jó példa. Volt idő, amikor a “Sorok Sorokov” mozgalom arról volt híres, hogy megtámadta azokat az aktivistákat, akik ellenezték az [orosz] ortodox templomok építését a városi parkokban. Milyen következményekkel kellett ezért szembenézniük? Semmi. Az orosz hatóságok szeretik a terrort Isten dicsőségének nevében. És itt elérkeztünk egy másik jelentős ponthoz. A múlt fasisztáihoz hasonlóan az orosz hatóságok is a tradicionalizmust és a paleokonzervativizmust erőltetik a társadalomra. Ortodox kultúra órák az iskolákban. A szexuális nevelés betiltása. A “verés” kivonása a büntető törvénykönyvből, amely cikkely alapján a családon belüli bántalmazókat leggyakrabban vonták felelősségre. Ez csak egy kis része annak, amit ez a kormány tett. Valójában az iskolákon, a televízión és minden más, rendelkezésükre álló csatornán keresztül a kormány vallásos és tudományellenes gondolkodásmódot oktat. Aztán meglepődnek, amikor az emberek nem akarják beoltatni magukat a COVID-19 ellen. Csak bele kell merülni egy jéglyukba, és keresztet vetni magunkra. “Mi oroszok vagyunk - Isten velünk van”. És ez az Isten ismeri a posztmodern utakat - mert nem veszi észre a sztriptízrudat Putyin Gelendzsik-palotájában. De ki tudja - talán a középkori Oroszországban is voltak rudak a kunyhókban? Csak az Isten tudja.

De a kulturális sajátosságokat félretéve. Röviden, az oroszországi kormány a birodalmi nacionalizmus ideológiáját vallja. Ennek az ideológiának a legfőbb eleme az, hogy mindent a központban kell eldönteni, nem pedig helyben. A “Moszkva nem Oroszország” mondásba nagyon nehéz belelátni, hogy mi ebben a vicc. Úgy becsülném, hogy a “Gazprom Oroszország gazdagsága” szlogen 100%-ban vicc. Ennek a teljesen álságos rezsimnek a PR-törekvéseinek a nyelvén az egész “Szibéria hatalma” a tengerentúlra megy. Szibériában maradnak az erdőirtott területek, a szmogtól fekete égbolt, a rák és a tönkretett természet. “Oroszország gazdagsága” még a Krasznojarszk régióba sem tudott gázt hozni. Az összes gázvezeték különböző irányokba megy el Krasznojarszkból, többnyire nyugatra és egy kicsit keletre. A régiót a Krasznojarszki Alumíniumgyár miatt a “fekete égbolt rezsimjének hívják ami nyilván az “átkozott amerikaiak miatt van.”

Az oroszországi kormány betiltja az Oroszországot benépesítő népek őslakos szervezeteinek működését. Putyin rezsimje “szélsőségesnek” nyilvánította a “Bashkort” nevű baskír szervezetet, amely a természeti emléknek számító Kushtau Shihant védte az ipari fejlesztéstől. De még ennél is kirívóbb példát lehet említeni. Miután például az ingusok tiltakoztak az Ingusföld és Csecsenföld közötti határ megváltoztatása ellen, az Ingusföldiek Tejpai Tanácsának több tagját bebörtönözték, magát a szervezetet pedig betiltották. Putyin ahelyett, hogy csettintett volna csecsen pártfogoltjára, engedett annak vágyainak. Hogy ez a jövőben hogyan alakulhat a Kaukázusban, azt nem nehéz kitalálni. De kit érdekel? Utánunk az özönvíz.

Mindennek köszönhetően még a legrosszabb ukrán nacionalisták is nyugodt lelkiismerettel mondhatják: “És ezek az emberek megtiltják nekünk, hogy az orrunkat piszkáljuk!”

A 21. század gyarmatosítói - Baszd meg!

Aki nem csak szavakkal, hanem tettekkel próbálja jobbá tenni az életet az országában, az tudja, hogy ezt nem lehet a szomszédokkal folytatott háborúval elérni. De a “mi” egykori “kommunistáink”, csekistáink, gengszterek és gyermekeik 21. századi gyarmatosítókká váltak. Nem tudnak betelni a területeikkel, hogy zaklassák és kísérletezzenek az ott élő embereken. Új területeket akarnak. Először is, elrabolták a Krímet, és hamis köztársaságokat hoztak létre Kelet-Ukrajnában, ahol azokat, akik nem értenek egyet a Kreml és megbízottjainak akaratával, vagy csak nem tetszik nekik, legjobb esetben is fogolyként tartják a pincében. De még ez sem volt elég nekik. Egész Ukrajnát akarták. Annyit értek el ezzel, hogy az “orosz hadihajó, baszd meg” lett a nemzetközi szlogen.

Fáj, hogy ezt írom - mert tudom, hogy a mi hagyományunkban nemcsak más népek elnyomása és a gazda csizmájának nyalása van, hanem ellenállás is. A Novgorodi Vecsétől [a gyűlésen alapuló döntéshozatal korai modelljétől] Sztepan Razinon át a Narodnyikokig a tekintélyelvűség elleni küzdelem népi hagyománya ered, amelyet államellenes patriotizmusként is jellemezhetnénk. Hősök ezrei adták a fejüket azért, hogy te és én ne úgy maradjunk a történelemben, mint “Európa csendőrei” [egy régóta használt kifejezés, amely Oroszországot mint európai elnyomó erőt írja le, és amely egykor I. Miklós cárhoz kötődött], hanem példaképpé válhassunk mások számára.

Miért választjuk tehát ismét ezt a mestercsizmát és a trónon ülő pszichopaták uralmát? Ha büszkék akarunk lenni történelmünk igazán jó dolgaira, akkor hogyan választhatjuk még mindig azt, hogy Rettegett Iván opricsnyinája [a bojárok tömeges elnyomása és kivégzése], Nyikolaj Palkin, vagy Sztálin alatt éljünk? Az orosz kormány segített Lukasenko diktátornak, hogy leverje a fehérorosz nép ellenállását és a trónon tartsa, most pedig ukrajnai testvéreinket akarja térdre kényszeríteni. Azt akarjuk, hogy a velünk együtt élő emberek megszállókként tekintsenek ránk, azt akarjuk, hogy gyűlöljenek és megvetéssel nézzenek ránk?

Én nem, és ezért vagyok büszke - nem Putyinra -, hanem arra, hogy még ez a nemzetközi szlogen is oroszul hangzott el: “Orosz hadihajó, baszd meg magad!”, ami, csak hogy tudd, Ukrajnában állítólag tilos. Tehát még nincs minden veszve számunkra.

Hogyan nyerjük vissza elveszett társadalmunkat?

Azok, akik törődnek a népükkel – nem csak szavakkal, hanem tettekkel, - nem akarják, hogy értelmetlen háborúkban pusztuljanak el. A Putyin-rezsim azonban gondoskodott arról, hogy az oroszországi átlagemberek számára az egyetlen szociális mentőöv a hadseregben és más bűnüldöző szervekben való szolgálat legyen. Az egyik orosz katonai fogoly története nagyon jól mutatja, hogyan kerülnek ezek a srácok Putyin Wehrmachtjába. Nacionalisták készüljenek fel - mert a történet nagyon nemzetközi, de a nacionalisták örömére nagyon is a “skrepy” szellemében szól. [a “Skrepy” egy szó Vlagyimir Putyin egyik beszédéből az orosz nemzet “egyediségéről”; a szó szerinti jelentése valami olyasmi, mint “nagy gemkapcsok” - valami, ami összeköt, ami összeköti az embereket.]

Február 24-én Rafiq Rahmankulov orosz katonát az ukrán hadsereg foglyul ejtette. Édesanyja Natalia Deineka, aki Szaratov területen él. Ő a középső fia. Rajta kívül még öt gyermeke van, azaz összesen hat. Három az övé és három a férjéé. A férje építőmunkásként dolgozik, hidakat épít, és váltott munkarendben dolgozik. A nő vele megy váltásban, de ő máshol dolgozik - egy sportbolt raktárában. Ez egy bonyolult proletárcsalád, amely nem illik bele sem a jobboldali, sem a baloldali világképbe. Rafiqnak van egy élettársa, Liliya, és hogy gondoskodjon leendő családjáról, miután besorozták, és letöltötte az egy évet a hadseregben, szerződéses katonai szolgálatra váltott. A hadseregben a fizetés és a lakhatás lehetősége érdekelte. Nyilvánvalóan nem akart műszakban váltani és 20-30 évig fizetni a jelzáloghitelt, de az alternatíva az volt, hogy eladja a lelkét az ördögnek… mármint Putyinnak.

Nem kívánom igazolni az ilyen Rafiqokat, és persze kijár nekik egy alapos verés, hogy megtanulják, hogy “nem szabad mások kolostorába betörni” [orosz mondás arról, hogy ne erőltessük rá másokra a saját akaratunkat], de meg kell érteni, hogy sok ilyen Rafiq, Ivanov és más fickó van Oroszországban, és valamit kezdeni kell velük. Putyint nem érdekli az életük - szüksége van az Ivánokra és Rafiqokra, hogy hűségesen szolgálják őt, és bátran feláldozzák az életüket a katonai hódításai során, vagy hogy gumibotokkal verjék a többi Ivánt és Rafiqot, akik egy kicsit szerencsésebbek, és rájöttek, hogy így nem lehet élni.

És így tényleg nem lehet élni. Az egyetlen tisztességesen fizetett munka nem lehet a rendvédelmi szerveknél. Nem lehet megengedni, hogy az embereknek csak úgy legyen saját otthonuk, hogy 20-30 évig a bankárok adósságrabszolgái legyenek. Megéri Rafiqnak az ukrajnai mezőkön elrohadni? Megéri-e Liliának, hogy családot alapítson egy olyan férfival, aki a saját boldogsága érdekében hajlandó mások boldogságát lábbal tiporni? Rafiq és Lilia közelebb áll hozzám, mint Putyin, Medvegyev, Grefek, Rotenbergek, Timcsenek, Prigozsinok [közismert orosz oligarchák nevei] és más, minden nemzetiségű hatalmas oroszok, ezért győzelmet kívánok az ukrajnai Saskónak és Tonjának [ezek gyakori ukrán nevek, amelyek az egyszerű ukránok egészének metonimájaként állnak] abban a reményben, hogy Rafiqkal és Liliával, vagyis az orosz munkásosztállyal együtt végre nem a képzeletbeli ukrán banderisták (i.e., Sztepan Bandera, a náci kollaboráns és ukrán nemzeti hős követői) ellen fognak harcolni, hanem azok ellen, akik rabszolgáikká tettek minket. Máskülönben sem a “kommunizmus”, sem az “antifasizmus” nem segít rajtunk.

Utóirat: Apropó, Saskó és Tonja is, amikor Oroszország feladja, elkezd harcolni az Akhmetovok, Kolomojszkijok, Porosenkók és hasonlók ellen [ukrán oligarchák nevei]. Mi csak akkor tudunk segíteni nekik, ha a sajátjainkkal foglalkozunk. Addig is ők taníthatnak nekünk egy-két dolgot, nem pedig mi nekik.

-Raznochinets

---

A Nyolcadik Kezdeményezés Csoport aktivistáinak felhívása

Március 10-én az alábbi szöveg jelent meg az Eighth Initiative Group, az ukrajnai invázióval szembeni ellenállást szervező feminista csoport Instagram-oldalán.

Március 5-én a rendőrség és a rohamrendőrök betörtek aktivistáink, más feminista mozgalmak aktivistáinak és néhány idegen embernek a házába. Március 6-ra egy összoroszországi háborúellenes felvonulást terveztek, beleértve egy női menetet is, amelyet közösen készítettünk elő.

Egyáltalán nem tartjuk véletlennek, hogy a házkutatások és letartóztatások éppen a felvonulás előestéjén érték a feminista aktivistákat. Megelőző csapást akartak mérni, és ez sikerült is - március 6-án mindenki, aki elment a felvonulásra, a mi segítségünk és koordinációnk nélkül maradt. Úgy véljük, hogy ezek az abszurd, koholt vádak a “bombamerényletekről” kísérletet jelentenek arra, hogy teljesen megsemmisítsék a mozgalmunkat, hogy elhallgattassanak minket. De minket nem fognak elpusztítani, és nem fogunk hallgatni sem.

Mi egy alulról szerveződő, horizontális mozgalom vagyunk. Bármennyire is szeretnék a biztonsági erők “levágni a fejét” a Nyolcadik Kezdeményezés Csoportnak, a Háborúellenes Feminista Ellenállásnak és más elvtársainknak, nem fog sikerülni nekik. Nekünk nincs fejünk. Nincsenek vezetőink - ezt sosem fogják megérteni. És most minden erőnket ökölbe szorítjuk, és folytatjuk a munkát - számunkra ez nem választás, hanem kötelesség.

Igen, a valóság megváltozott, a kockázatok nagyobbak, mint valaha, és a munka nehezebb. Valószínűleg nem fogunk közvetlenül az utcára hívni - nem akarjuk, hogy az aktivisták újabb büntetőügyekbe keveredjenek. Talán a legjobb stratégia most a szétszórt gerilla-akciókban rejlik: folytassátok a szórólapozást, terjesszétek az információt, ahogy csak tudjátok, és ami a legfontosabb – együtt erősebbek vagytok.

Az [Instagram] profilunk fejlécében egy link vezet a háborúellenes szórólapjainkat tartalmazó oldalra. A zöld szalagok a béke és a háborúellenes tiltakozás szimbólumai. Használjátok ezeket. Emellett a háborúellenes orosz mozgalomnak is van egy zászlaja, ami a fehér-kék-fehér. A szimbolika nagyon fontos a tiltakozás számára, ez az egyik alappillére. Folytatjuk a harcunkat, és arra buzdítunk, hogy ne essetek kétségbe, és ne adjátok fel - de ugyanakkor legyetek rendkívül óvatosak. A lényeg az, hogy millióan vagyunk; a józan ész, a lelkiismeret és az igazság pedig a mi oldalunkon áll. Köszönjük mindazt, amit tesznek, és hogy továbbra is velünk együtt harcolnak a békéért.

---

Megfagyott idő: hozzászokni a horrorhoz és az őrülethez

Ez a szöveg a legjelentősebb orosz nyelvű tekintélyellenes hálózat által létrehozott internetes platform, az Autonóm Akció által kiadott podcast március 27-ei epizódjában jelent meg. A rövidség kedvéért kihagytuk az állami elnyomással kapcsolatos aktualitásokat tartalmazó részt, amely az orosz anarchista kiadványokban mindenütt jelen van.

Az ukrajnai úgynevezett “különleges katonai művelet” és az orosz hatóságok egyéb őrült döntései óta eltelt több mint egy hónap elég volt ahhoz, hogy sokan hozzászokjanak az egészhez.

Elkezdtünk hozzászokni a háborús Ukrajnából érkező üzenetekhez és jelentésekhez - a lerombolt városokról készült fotókhoz és videókhoz - az ismerősök, ismerősök ismerőseinek és néhány híres ember haláláról szóló hírekhez - az országból érkező menekültáradathoz, amely már meghaladta a hárommilliót. Összesen a “nácimentesítés” kezdete óta már több mint hatmillióan hagyták el otthonukat.

Elkezdtünk hozzászokni a hírekhez az új oroszországi közösségi médiatilalmakról és honlapblokkolásokról, a háborúval szembeni ellenállásért történő letartóztatásokról és elzárásokról, az orosz hadseregről szóló “álhírek” terjesztéséért indított büntetőügyekről - már több mint hatvan ilyen van országszerte. Elkezdtünk hozzászokni az aktivisták, újságírók, híres emberek és azok tömeges elvándorlásához Oroszországból, akik egyszerűen nem akarnak Putyin rendszere alatt élni. Elkezdtünk hozzászokni az új szankciókhoz, az emelkedő árakhoz és az üres polcokhoz, számos alapvető termék hiányához.

Harkov “nácimentesítése” során egy bombatámadásban meghalt a 96 éves Borisz Romancsenko, aki túlélte Auschwitzot. Ugyanitt Putyin rakétatüze alatt halt meg Igor Volohov anarchista, aki a területi önvédelmi egységekben harcolt a megszállók ellen. Szintén Harkov közelében az ukrán védelmi minisztérium szerint orosz lövések rongálták meg a holokauszt áldozatainak emlékművét.

Oksana Baulina, az Oroszországban blokkolt The Insider újságírója Kijevben halt meg a lövedékek alatt. Korábban a Korrupcióellenes Küzdelem Alapítványnál dolgozott, amíg a büntetőjogi felelősségre vonás veszélye miatt kénytelen volt elhagyni Oroszországot. Mariupolban a halottakat a lerombolt lakóházak udvarán temetik el.

Március 21-én a “szélsőséges szervezetek” listájára felkerült a Meta cég is. Termékeit (Instagram, Whatsapp és az Oroszországban korábban blokkolt Facebook) oroszok milliói, valamint intézmények, köztük kormányzati szervek és állami vállalatok használták és használják. A döntésnek egy reménytelen fellebbezés után kellene hatályba lépnie; a jogászok még találgatják, hogy ez mit jelent majd a felhasználók és a marketingesek számára.

A VK közösségi médiaplatform a főügyészség kérésére is blokkolja az oldalakat: például Jekatyerina Schulman liberális politológus rajongói oldalát, a Baloldali Szocialista Akció, a Demokratikus Szocialisták Szövetsége, a “Jabloko” politikai párt, a DOXA diáklap, és végül az avtonom.org VK-oldalát.

Egy moszkvai bíróság többek között a “Soha többé fasizmust!” szlogent is [“Фашизм nem пройдет!”] az “orosz hadseregről szóló álhírnek” minősítette, (Vajon melyik szó számít álhírnek a három közül?)

Ufában a marxista kör tagjait terrorista csoportnak nyilvánították és előzetes letartóztatásba kerültek; állítólag a kormány megdöntésére készültek.

Habarovszkban ismeretlenek gyűlést hirdettek “az orosz hadsereg támogatására”. Arra kérték a lakosokat, hogy hozzanak magukkal ukrán zászlókat és portrékat Sztepan Banderáról, Tarasz Sevcsenkoról és más ukrán emberekről, mely tárgyakat cukorosztásért cserébe ünnepélyes keretek között elégetnek. Az eseményre azonban nem került sor—a rendőrökön és újságírókon kívül csak néhány ember jött el, hogy “harcoljanak a náci hüllővel”, egy-egy csomag szűkös áruért.

Szergej Szavosztyjanov, a moszkvai városi Duma kommunista párti képviselője úgy véli, hogy az orosz csapatoknak a balti államokat, Lengyelországot, Moldovát és Kazahsztánt is “nácimentesíteniük” kellene. Ezt a “népi döntést” 2019-ben “okos szavazással” támogatták. [Szarkasztikus megjegyzés Alekszej Navalnij orosz disszidens politikus “okos szavazás” stratégiájáról, amely segített Szavosztyjanovot hatalomra emelni.]

Az egyik “álhírek” miatt perbe fogott újságíró, Alekszandr Nyevzorov, akinek a neve a peresztrojka óta ismert, a kilencvenes évekből származó kompromittáló bizonyítékokat akart nyilvánosságra hozni az uralkodó elit képviselőiről. De helyesen arra a következtetésre jutott hogy azok után, amit tettek és tesznek hatalmuk lévén, semmivel sem lehet őket eléggé lejáratni.

Dezertálás és a “különleges művelet” támogatása

Még a háború legelején egy egyelőre meg nem erősített üzenet érkezett Ukrajnából egy orosz hadihajóról, amelynek legénysége nem volt hajlandó megrohamozni Odesszát. Nemrégiben az orosz sajtóban meglehetősen megbízható publikációk kezdtek megjelenni az egységeiket elhagyó katonákról, az elszökött sorkatonák kereséséről, akiknek az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának “különleges műveletben” való részvételét kezdetben nem ismerték el és a különböző régiókból származó biztonsági tisztviselőkről akik nem akartak részt venni a harci műveletekben.

Nemrégiben Karatszkaj-Cserkecsföldön bátor nők egy csoportja blokkolta a forgalmat egy hídon, információt követelve az Ukrajnában egy “különleges műveletben” részt vevő eltűnt rokonaikról, akikkel minden kommunikációjuk megszakadt.

Mint korábban már megjegyeztük, Ukrajna “nácimentesítésének” és “demilitarizálásának” bejelentése nem okozott a Krím 2014-es “visszacsatolásához” hasonló “hazafias lázadást”. Az elmúlt nyolc év során a Kreml donbászi bábjai által kiprovokált ellenségeskedések mellett megtapasztaltuk az egyre mélyülő gazdasági válságot, az oroszok átlagjövedelmének csökkenését az emelkedő árak mellett, az oktatás és az orvostudomány “optimalizálását” [azaz a megszorító intézkedéseket], a nyugdíjkorhatár emelését, és végül a COVID-19 elleni küzdelem ürügyén hozott rendkívül népszerűtlen intézkedéseket. A hatóságok megítélése és a beléjük vetett bizalom zuhant.

A különböző közvélemény-kutatások 60-70%-os támogatottságot mutatnak az ukrajnai “különleges műveletről”. A felméréseket végző szociológusok szerint azonban a megkérdezettek többsége egyszerűen nem hajlandó válaszolni a kérdésekre. Ami azokat illeti, akik helyeslést fejeznek ki, közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy az orosz televízió képét helyeslik, amely szerint az orosz csapatok felszabadítják az ukránokat a náciktól. Nem véletlen, hogy az úgynevezett “különleges művelet” jóváhagyása közvetlenül összefügg a válaszadók életkorával - az idősebb korosztályokban arányosan többen vannak azok, akik kizárólag a televízióból tájékozódnak a történtekről. A televíziós propagandistáknak hitelt adó oroszok még a bombázásokat túlélő ukrán rokonaiknak és ismerőseiknek sem hisznek.

Oroszországban a tiltások, letartóztatások, közigazgatási és büntetőeljárások ellenére folytatódnak a háborúellenes tüntetések és utcai performanszok, de a megjelentek száma nem hasonlítható a február végi és március eleji adatokhoz. Másrészt a zöld szalagok, háborúellenes szórólapok és graffitik sokkal gyakoribbak az orosz városok utcáin, mint a Z betű az autókon. Feltételezzük, hogy legalábbis a következő hetekben vagy hónapokban, amíg az oroszországi helyzet gyökeresen meg nem változik, a tiltakozás nem annyira elfojtott tömeges utcai akciók, hanem inkább utcai “partizánakciók” [azaz névtelen egyéni közvetlen akciók] és a biztonsági tisztviselők és hozzátartozóik által elkövetett növekvő szabotázs formájában fog megnyilvánulni.

Lehetséges, hogy valaki a hatalomban még nem vesztette el teljesen a kapcsolatot a valósággal, és ez magyarázza, hogy miért nem hirdettek még hadiállapotot és általános hadkötelezettséget Oroszországban - attól tartanak, hogy ez tömeges szabotázst idézne elő.

A betiltottak további tiltásokat követelnek

A múlt héten a hírhedt “Férfiak Állama”, amelyet korábban “szélsőséges szervezetként” ismertek el, végre felkerült a tiltott szervezetek nyilvántartásába. Az orosz bűnüldöző szervek ezen döntése azonban nem akadályozza meg ezeket a neonácikat abban, hogy támogassák a Kreml “különleges műveletét”, vagy segítsék a Kremlnek az egyet nem értők üldözését. Tegnap rajtunk volt a sor - a “Férfiak Állama” vezetője, Pozdnyakov felszólította követőit, hogy írjanak feljelentéseket a Roszkomnadzornak [Orosz médiahatóság, a fordító], követelve, hogy háborúellenes álláspontunk miatt blokkolják az avtonom.org oldalait. Nyilvános Vkontakte-oldalunkat a főügyészség kérésére már február 24-én blokkolták az Orosz Föderáció területén. Most már csak Oroszországon kívülről (vagy VPN-en keresztül) vagyunk elérhetőek.

A Vkontakte-t egyébként sem lehet macskás képek nézegetésén kívül másra használni. És jobb is, ha nem nézegetünk macskákat.

Igen, Pozdnyakov Telegram-csatornájának blokkolása nem akadályozza meg abban, hogy más csatornákat és tömeges nyílt csevegéseket indítson. A tálibok szintén, továbbra is be vannak tiltva Oroszországban, ami abszolút nem akadályozza meg képviselőit abban, hogy tárgyaljanak az orosz hatóságokkal, és “normális partnereknek” tekintsék őket. Lehetséges, hogy a “Férfiak Államából” származó neonácik is arról álmodoznak, hogy betörnek az orosz hatalom legmagasabb szintjeire. És az egyre növekvő őrületben nem biztos, hogy ne járnának sikerrel.

Megfagyott idő

Annak ellenére, hogy a katasztrofális események továbbra is őrült sebességgel eszkalálódnak, úgy tűnik, hogy maga az idő most egy bizonytalan ponton megállt. Egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet instabil, és nem folytatódhat a végtelenségig. Az idő azonban addig nem mozdul, amíg nem válik világossá, hogy mikor és hogyan oldódik meg a jelenlegi válság Ukrajnában, Oroszországban és szerte a világon.

Fontos megjegyezni, hogy a háború, az elnyomás és a jövő teljes bizonytalanságának hátterében a szolidaritás alulról szerveződő hálózatai egyre fontosabb szerepet játszanak. A barátok, önkéntesek és emberi jogi aktivisták hálózatai segítenek abban, hogy a letartóztatottak ne tűnjenek el. Az emberek segítenek egymásnak, hogy a letartóztatottak macskái és kutyái ne maradjanak egyedül otthon. Gyógyszereket találnak, élelmiszert szereznek a hiány ellenére, információk nyomába erednek. Aktivista és önkéntes hálózatok gyűjtenek segélyt a külföldre menekülteknek. Gyakran az ilyen szolidaritási hálózatok sokkal hatékonyabban működnek, mint a több forrással rendelkező állami intézmények és nemzetközi szervezetek. A jövő az önszerveződésé és az önrendelkezésé!

---

A békés tiltakozás vége

Ezt a szöveget az Anarchist Militant 2022. március 30-án tette közzé.

A békés és “törvényes” tiltakozást Oroszországban elfojtották. Sőt, most már definíció szerint lehetetlen: az állam napokon belül új törvényt fogadott el, amelynek köszönhetően még a “Nemet a háborúra!” skandálása is illegálisnak minősül. Liberális emberi jogi aktivisták máris parancsokat osztogatnak: ne kiabálj és ne írd ki, hogy “Nemet a háborúra!”. A kormánypárti újságírók reakciói miatt Orwell a sírjában fog forogni, és komolyan elhiszik, hogy a “Nemet a háborúra!” szlogen tényleg náci röplapokból származik.

Mindenki számára, aki első kézből követi a politikát, és tanulmányozza a tiltakozó mozgalmak történetét, nyilvánvaló, hogy a fasiszta diktatúrák (vagy a fasizálódásra törekvő diktatúrák) körülményei között a tiltakozást elfojtják, hacsak az nem ölt radikális és támadó formákat. Végül is, hogyan győzhetnek az emberek, ha menekülnek a rohamrendőrök elől?

Tudjuk, hogy a háború első napjaiban az anarchisták és antifasiszták számos városban részt vettek ezeken a tüntetéseken. És elég sikeresek voltak.

Az anarchistáknak azonban most nincs értelme kimenni a központosított “tiltakozó akciókra”, vagyis a főtereken való rituális ácsorgásra, amit a “Navalnij csapat” [egy bebörtönzött politikus, Alekszej Navalnij támogatói] és más liberális csoportok egy ideig még hirdetni fognak: beraknak minket egy szekérbe és elvisznek, mielőtt bármit is tehetnénk. Legalábbis ennek addig nem lesz értelme, amíg az utca új szakaszba nem lép - amikor az emberek készen állnak az aktív konfrontációra, amikor a “Szégyen!” kiáltásokat felváltják a rendőrökre zúdított üvegek. Akkor eljön az idő, hogy csatlakozzunk azokhoz az emberekhez, akik készen állnak a cselekvésre. De öngyilkosság és az emberi erőforrások elpazarlása - amelyek sajnos már így is szűkösek -, ha megpróbáljuk meggyőzni az embereket, hogy erőszakot alkalmazzanak, miközben provokátornak bélyegeznek minket és azt kiabálják, hogy “ők békével jöttek”.

Direkt akció

Ilyen körülmények között elvileg nem sok taktika alkalmazható. Például, ha számba vesszük a gyűlések és hasonló kiállások témakörét, az anarchisták más csoportokkal együttműködve - egy nagy demonstratív gyűlés helyett, amelyet könnyű elnyomni - több demonstrációt is szervezhetnek a város különböző részein, amelyek így vízként áramlanak el a megtorló erők [azaz a rohamrendőrök] körül, útközben pedig tájékoztató anyagokat osztogatnak.

Szeretnénk azonban egy másik taktikáról beszélni - a direkt akcióról.

Felgyújtani egy toborzóirodát - jó. De nem elég jó. Pontosabban, a katonai nyilvántartó és sorozó iroda szimbolikus felgyújtása (a Molotov-koktél betonfalba dobásának szellemében) nem elég ahhoz, hogy egy forradalmár szabadságának kockáztatását igazolja ezzel.

Kevesen vagyunk. Ezért minden egyes cselekedetünknek a lehető leghatékonyabbnak kell lennie. Ha készen állsz arra, hogy felgyújtsd a toborzóirodát, tedd azt maximális hatékonysággal (és a lehető legjobb teljesítménnyel). Tölts el egy hónapot a felkészüléssel, ha kell, de csináld meg jól.

Az akció hatékonyságát három szempont szerint lehet értékelni: az államnak okozott anyagi kár, az akcióról szóló hírek hatása, valamint a partizánok harcképességének megőrzése.

Arra kell törekedni, hogy mindhárom skálán maximalizáljuk a hatékonyságot, és csak akkor lehet feláldozni az egyes skálákat (különösen az utolsót) a másik oltárán, hogy a fennmaradó kategóriákban hatalmas előnyre tegyünk szert.

Kezdjük az utolsó kritériummal. Számunkra nem az akció egyszeri kára a fontos. Még ha porig égetünk is egy katonai sorozóhivatalt, az sem fogja megállítani a birodalmi agressziót. Ami fontos, az a teljes kár, amit a partizánnak (vagy azoknak, akiket a partizán akciója inspirál) lesz ideje okozni, mielőtt letartóztatják. Ezért fontosak a biztonsági intézkedések, amelyekről már többször is szó esett (itt most nem megyünk bele a részletekbe, hiszen nem használati utasítást írunk, hanem egy általános koncepciót vitatunk meg). Ez azt is jelenti, hogy meg kell találni az egyensúlyt a csoport mérete (ami növelheti az okozott kárt, és egyben lehetővé teszi a jobb biztonságot az esemény során) és az információ kiszivárgásának kockázata között.

“A minap felgyújtottam a katonai nyilvántartási és sorozási irodát a moszkvai régióbeli Luhovics városában, és GoProval lefilmeztem. A kaput az ukrán zászló színeire festettem, és azt írtam rá: “Nem megyek el a testvéreimet megölni!”. Ezután átmásztam a kerítésen, leöntöttem a homlokzatot benzinnel, betörtem az ablakokat és Molotov-koktélokat dobáltam be. A cél az volt, hogy megsemmisítsem az ott található, az újoncok személyes aktáit tartalmazó archívumot. Ezzel meg akartuk akadályozni a mozgósítást a kerületben. Remélem, hogy nem fogom fogságban látni az osztálytársaimat vagy a halottak listáit… Az ukránoknak tudniuk kell, hogy mi Oroszországban harcolunk értük, nem mindenki fél és nem mindenki közömbös. A tüntetőinket inspirálni kell, és határozottabban kell cselekedni. Ezt pedig folytatni kell, hogy megtörjük az orosz hadsereg és kormány szellemét. Tudassuk ezekkel a rohadékokkal, hogy a saját népük gyűlöli őket, és ki fogja őket irtani. Hamarosan égni kezd a föld a lábuk alatt, a pokol vár rájuk otthon is”.

Az államnak okozott anyagi kár kritériumainak és az akcióról szóló hírek hatásának megvitatásához példaként tekinthetjük a Luhovitsky gyújtogató akcióját. Célja az volt, hogy megsemmisítse az újoncok személyes aktáit tartalmazó archívumot, ami egyértelműen jelentős kárt jelent az államnak (ráadásul olyan célt, amely egyedül is elérhető). Az akcióról szóló információk terjesztése érdekében videóra vette az akciót, és felhívást tett közzé.

Ha anyagi kárt akarsz okozni a rendszerben, gondosan gondold át, hogyan tudod ezt elérni, milyen eszközöket kell használni, és milyen célpontot érdemes eltalálni. Elég sok olyan esetet ismerünk, amikor a felkelők által dobott Molotov-koktélok nem gyújtottak fel semmit, és nem okoztak tényleges anyagi kárt. Ezenkívül ne csak az akció (például a Molotov-koktélok dobálása) mutatósságát és felhajtását értékeljétek ki, hanem a hatékonyságát is - gyakran hatékonyabb, ha nem lövedékeket használtok, hanem (például) üzemanyagot locsoltok ki egy betört ablakon keresztül. Ezért, mielőtt az akciót megtervezed, mindenképpen tanulmányozd át a különböző fegyverekről szóló anyagokat, és válaszd ki a rendelkezésedre állókat. […]

Az információs korban az adott akció jó információs lefedettsége nélkül nincs hatása az egésznek. Készíts rövid, de közérthető nyilatkozatot arról, hogy miért támadod meg ezt a bizonyos intézményt, és milyen hatást kívánsz elérni. (A rövidség azért fontos, mert a terjedelmes kiáltványokat nehéz megérteni és olvasni, ráadásul a szöveg léptékének meg kell felelnie az akció léptékének, nehogy akaratlanul humoros legyen.) Gondold át, hogy hová küldheted el biztonságosan ezt az üzenetet az akcióról.

Jelenleg a lázadás elsősorban az anarchista földalatti csoportok témája - a többiek provokációként utasítják el. Ezért először is érdemes megkeresni a legnagyobb anarchista csatornákat, amelyek támogatnának egy ilyen akciót, és kitalálni, hogyan lehetne a legjobban elküldeni nekik anyagokat terjesztésre.

De megpróbálhatod elküldeni nemcsak anarchista platformoknak, hanem a független médiának is - a helyzet változóban van, ami azt jelenti, hogy talán valamelyikük megemlíti az akciódat, különösen, ha azt egy támogató videó is alátámasztja. Figyeljetek azokra a médiumokra, amelyek most már külföldről dolgoznak - kevésbé van belső öncenzúrájuk. Jó lenne, ha az egyik elvtárs lefordítaná a közleményt angolra, hogy külföldön is tudósíthassanak az akcióról.

Leegyszerűsítve a következőképpen kell elképzelni a dolgot. Egy Molotov-koktél a rendőrségnek, amelyről senki sem szerez tudomást, és amely nem okoz semmilyen kézzelfogható kárt, a hatékonyság szempontjából semmit sem ér, sőt negatív. De a drága berendezések vagy fontos dokumentumok megsemmisítése, vagy egy olyan akció, amely destabilizálja az állami intézmények munkáját, a hatékonyság szempontjából pozitívum, amelynek értéke az ügyes médiatudósítás révén sokszorosára növelhető. Emlékezzünk még egyszer a Luhovitsky-gyújtogatóra. Az archívum megsemmisítése jó, és az, hogy több ezer ember értesült erről a tettről, többszörösére növelte a hatékonyságot.

Ugyanakkor természetesen a közvetlen akciókon kívül, még ilyenkor is, a forradalmároknak más dolgokat is kell tenniük. Először is agitáció, a széles tömegek bevonása a folyamatba. Valóban, az állam meggyengítése mellett (ami a célzott támadások lényege), a társadalomban is kell egy olyan kezdeményezés, amely felvállalja az ügyet és a szabadság és önrendelkezés alapján újjáépíti a világot.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy most már a legártalmatlanabb megnyilvánulás is elég keményen büntethető. Emlékezzünk csak vissza az Extrémizmusellenes Központ Okopnyi nevű ismert szemétláda fenyegetéseire egy háborúellenes matricákat terjesztő személy ellen. Ideje elvetni a “nem csinálok semmi illegálisat, semmi sem fenyeget engem” gondolatot. Bármit is teszel, figyelj a saját biztonságodra, és légy készenlétben az állami ügynökökkel való találkozásokra.